Nyaralás utáni boldog-elégedett-kisimult-ringatózós állapotban kicsit elméláztam: mitől vagyok ilyen jól? Mitől jön ez a “minden a helyén van” érzés? Különleges vagy szerencsés lennék? Nem hinném… Olyan végtelenül egyszerű dolgok tesznek boldoggá, mint a ház amiben élek, a házban a férfi, akit szerethetek, a kertben a kutyáim, akiket megsimogathatok…
Nem hiszek igazán a szerencsében. A szerencsére várni nekem nagyon unalmas dolog. Vagy jön, vagy nem. Magától nem jött semmi. A boldogság sem. Egymás utáni szabadságharcaim eredményeként érkezett meg hozzám, és most nagyon kedves vendég, akit szeretgetek, óvok. Figyelek rá…
Mitől lesz szabad valaki?
A szabadságharc az első döntéssel kezdődik, mely így szól: nem leszek áldozat! Amikor a kisiskolás gyerek az apja szemébe üvölti, hogy többet nem ütheti meg. Soha többet. És akkor az apa megáll, és úgy néz a kisgyerekre, mint egy ismeretlenre, akivel számolni kell. Később ugyanez a döntés, amikor a fiatal kamasz, vagy az elvált feleség, az elvált szülők gyereke fölemeli a fejét, és azt mondja: engem többet senki ne sajnáljon… Van erőm, megoldom a helyzetem… Nem más, majd én.
Szabad lesz valaki, amikor elhiszi, hogy nem kell takargatni “szennyeseket”. Nem hiszi, hogy tartania kell magát mások előtt. Nem mondja hogy minden rendben, miközben lila a karja a ruha alatt. Nem mondja hogy elesett, amikor bedagadt a szeme. Nem mondja hogy jól telt a szabadság, miközben a férje elköltözött tőle. Nem mondja, hogy milyen csodálatos az anyaság, miközben azt érzi, hogy a túltolt felelősség érzéstől fuldoklik. Nem mondja a szüleinek, hogy “minden rendben” miközben szeretetlennek érzi magát a párkapcsolatában. Nem akar elvárások szerint élni… Szabad lesz valaki, amikor képessé válik az érzelmei ŐSZINTE kifejezésére!
Így válik szabaddá a gyerek, amikor képes lesz megmondani a szüleinek, hogy valamiért haragszik rájuk. Így válik szabaddá a szülő, amikor el tudja mondani a gyerekének, hogy ő nem csak anyuka, vagy apuka, hanem benne is ott él egy kisgyerek, akinek álmai és vágyai vannak. Szabaddá válik a házastárs, amikor elengedi a mindennapi méricskélést – ma te hányszor értél hozzám, akkor én sem érek többször hozzád -, és nem marad ott érintetlen, szomorúan, hanem befejezi a megkezdett mozdulatot, és megöleli a másikat… Mert AKKOR mindketten nyertek valamit.
Akkor lesz szabad valaki, amikor vágyik valamire, és ezt az érzést gondolattá képes formázni, majd átnyújtani a másiknak.
Ez annyit jelent, hogy amikor a legőszintébb kétségbeeséssel kiáltom feléd, hogy “elviselhetetlen, hogy semmit nem csinálsz itthon!”, és te ugyanezzel a kétségbeeséssel kiáltod vissza, hogy “kinek képzeled magad, hogy így beszélsz velem!”, akkor a veszekedés arról szól, hogy nem tudjuk a valódi érzéseinket eljuttatni egymáshoz.. Mert valójában én azt szeretném megértetni veled, hogy nekem az otthonunk többet jelent a négy falnál, ez nekem a mentsváram, ahova feltöltődni jöhetek haza, és amikor azt látom, hogy te nem gondozod az otthonunkat, az nekem olyan, mintha védtelenül hagynád, így egyedül kell kiállnom a családunkért. Egyszerűen nem biztonságos. Erre a másik elmondhatja, hogy a sok kritikától már lefagyott, és nem akar már dönteni semmiben. Nem akar hibázni, mert nem akarja látni az arcodon a csalódást… A kiabálása arról szól, hogy SEGÍTS! lásd meg bennem a szerethetőt, kezdj el bízni bennem, mert én nem tudom ezt hogy kell csinálni, nem tanították meg nekem. Ha így beszélsz, akkor lemondtál rólam, kérlek ne tedd! –> ez két ember szabadsága! Amikor megmutatják egymásnak a gyenge pontjaikat.Így tud megérkezni hozzájuk egymás megértése, egymás bántása helyett. Ha viszont nem merünk szabaddá válni, akkor marad az önvédelem, a másik hibáztatása, mindössze azért, nehogy meglássuk a gyenge pontjainkat…
Szabad lesz valaki, mikor útjára engedi a félelmeit. Megköszöni nekik hogy lehetséges veszélyekre akarták figyelmeztetni: hogy örökre elveszítheti a kisgyereket aki volt – miközben a felnőttség nem a gyermek én helyébe lép, hanem mellé… Hogy elhagyhatja a párja. Másért vagy magáért, de megtörténhet. Hogy meghalhat a barátja. Hogy a rokonság kirekesztheti, ha többet nem áll be a családi színjátékba statisztának. Hogy majd kárörvendenek egy közösségben, ha kilép közülük. Hogy elküldhetik a munkahelyéről, ha nem viselkedik alázatosan, egyformán a többiekkel.
Meg kell szeretgetni a félelmeket. Mert jót akartak. De védő karjuk fojtogató, ezért a szabadságharc alatt kapnak egy szép szigetet az ember lelkében, ahonnan időnként palackpostán üzennek, de elérni már nem tudnak… A félelmek helyére az elfogadást engedjük be. Elfogadjuk, hogy a szüleink is, és a gyerekeink is csak átmeneti időt töltenek velünk. Elfogadjuk, hogy az idő múlik – de minden időszaknak jelentősége van, igen, az öregedésnek is! Elfogadjuk, hogy mind egyéniségek vagyunk és tökéletlenek – és ez egy megunhatatlan felfedezésre nyújt lehetőséget, nem konfliktusokra!
“Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.”
Szabad lettem, mióta nem félek az emberektől. Mert hiszek abban, hogy alapvetően jók, csak elakadtak valahol, ezért időnként nehéz ugyanazon az úton haladnunk. A konfliktusok nem okoznak törést, ha a közös úton haladás technikájáról szól.. Mert ilyenkor a cél az, hogy kialakítsuk a közös lépés-ütemünket. Akivel az uticél, vagy az útirány nem azonos, azzal fölösleges összeakaszkodni – de ettől a másik ember nem ilyen vagy olyan: egyszerűen más mint én.
Szabad lettem, amikor meggyőződéseim lettek. Olyanok amiket bármikor, bárki előtt felvállalok, és tényleg nem érdekel hogy a másik esetleg következményekkel riogat ezért. Ezek a meggyőződések engem határoznak meg, de másokat nem irányítok vele. Aki velem tart az utamon, az hasonló elvek szerint él, ebben nem lehet kompromisszum. Végül is vannak elvek amikért már meghaltak emberek…
Ilyen meggyőződésem, hogy a gyengéket és az állatokat nem szabad kinevetni és bántani. Meggyőződésem, hogy a felszínesség végül minden kapcsolatot tönkretesz. Meggyőződésem, hogy az ember a természetnek része, és nem fölötte áll, ezért nem birtokolhat el minden területet az állatok elől. Meggyőződésem, hogy a “fenntartható fejlődés” helyett a “fenntartható toleranciáról” kellene a gyerekeinket tanítani.Meggyőződésem, hogy soha senki nem veheti el a saját küzdelmeim által megszerzett szabadságjogaimat. Meggyőződésem, hogy másoknak lehetnek ugyanilyen jogai, legyen az a gyerekem, apám, anyám, vagy a házastársam.
A szabadságunk belülről jön, nem mások határozzák meg. Mások csupán mások: nem jobbak vagy rosszabbak… Éppen ezért fölösleges arra energiákat pazarolni, hogy a képünkre formáljuk őket, vagy magunkat alakítsuk olyanra.
