Két fő szenvedély alapú életterületünk van: a munka és a párkapcsolat. Mindkettőbe elsöprő módon bele tudunk szeretni úgy, hogy semmi más nem érdekel, csak arra koncentrálunk, abban szeretnénk az időnket tölteni. Ha szerencsénk van ügyesen összhangot tudunk teremteni a munka és magánélet között, ha nem, valamelyik „kisüti” a másikat …

Mi jellemzi az ideális párkapcsolatot?

Általánosságban egy olyan elköteleződés, amelyben a felek mégis szabadnak érzik magukat. Olyan kapcsolat, ahol mindkét ember kibontakozhat a saját álmaiban, céljaiban, és utána „haza tud érkezni” a másikhoz: megosztani az örömét, a sikerét, a napját.

Tisztelik egymást, de nem támasztanak elvárásokat. Megosztják a munkát és a feladatokat, de nem görcsölnek rá az igazságosságra, hanem mindenki azt rakja bele a kapcsolatba amire épp akkor képességük és erejük van. Támogatás, odafigyelés, egyensúly.

Az „ideális” valójában mindenkinek egyéni lesz, mivel a párok mind más elképzeléssel, értékrenddel érkeznek egy kapcsolatba. Hogy ez gondot jelent-e, azt az fogja meghatározni, hogy milyen szinten állnak az önismereti folyamataikban, mennyire lesz mérce az ideális kép a valóság megítélésében…

Ha valaki romantikus filmekből épít értékrendet, vagy régi érzelmi hiányok betöltésére törekszik, akkor elveszik a helyzetek spontán megfigyelésének képessége, és a természetes érzelmek átélése – mert mindig valami más után vágyakozik.

Miért kell mindig valamit "tenni" a párkapcsolatok megőrzéséért?

Miért nem megy simán, és könnyedén? Miért lesz egy idő után fullasztó és sárnehéz? Hova tűnik a szerelem? Ezek a kérdések tünetek, amik szinte minden kapcsolatban megjelennek időnként.

Azt jelzik, hogy túl sok a valós vagy a képzelt elvárás a kapcsolatban, amiktől a „kisgyerekes” – tehát énközpontú – érzelmeink kielégítését várjuk. Ez nem önzőség, hanem egy fájdalmasan érzékeny pontként működő érzelmi űr – így természetes, hogy megoldást keresnek rá az emberek. Sajnos pont attól az embertől, aki elvileg a világon a legjobban szereti őket – aki persze tiltakozik a ráhúzott szerep ellen…

Innentől kezdve elkezdődik az immár minden természetességét és lazaságát vesztett próbálkozás, hogy megmentsék a kapcsolatukat.

Persze a helyzet egyáltalán nem reménytelen! Sőt! Legtöbbször az életünk mélypontjai, kálváriája hozza a legszebb eredményeket. Újra, és újra – lassan és gyötrődve – kibújunk a bábból és pillangóvá válunk: fejlődünk. 

Tehát a párkapcsolati krízisek oka és megoldása is ugyanaz: az önismeret fejlesztése. Sajnos ez ma már annyira banálisnak tűnik, hogy egyszerűen lesöpörjük, átlépjük, félrerúgjuk, mert „nem racionális„.

Inkább külsős módszereket, gyors tippeket, instant megoldásokat keresünk, vagy elkeseredett beszélgetésekkel, vádaskodással, lelki zsarolással próbálkozunk. Kerülgetjük a problémát, de az igazából bennünk van.

Sokan azért nem fordulnak szakemberhez, mert túlzottan erős bennük az önvédelmi motívum. Ez a bizalmatlanság, és a megszégyenítéstől való félelem olyan erős, hogy nem hajlandók megmutatni a gyenge pontjaikat, amivel később bárki visszaélhetne. Ez ma a lakosság nagyrészére igaz, inkább csak a szépet közvetítik magukról.

Mit és hogyan gyógyít az önismereti munka?

Az önismeret tudatosítással kezdődik. Végig lehet „pipálgatni”, hogy: mi az ami motivál, mitől félek, mitől védem magam, mit gondolok arról, hogy mitől vagyok szerethető, milyen mintákat hozok otthonról, milyen elvárásokat támasztok mások felé.

Ezektől várjuk, hogy működjön a kapcsolat – és attól gyötrődünk, hogy nem azok a reakciók érkeznek, amiket vártunk.

Az önismereti munka során az ember megtanulja, majd megtapasztalja mik az egészséges érzelmi szükségletek, és bizony azt is megtanulja, hogy ezeket nem mások fogják kielégíteni.

Felelősségvállalást, lemondást és elengedést is tanul – amik elsőre „kellemetlennek” tűnnek, de ezek az olyan érett emberek jellemzői, akik létre tudták hozni a belső és külső határaikat. Ez különbözteti meg a felnőttet a gyerektől.

Az ideális párkapcsolat pedig felnőttek kapcsolata.

A tudatos gondolkodás alapján működik az emberek közötti kommunikáció, ami a párkapcsolatok összekötő eleme. Életünk végéig tudjuk mesélni milyen szavakkal bántottak meg minket különböző szituációkban, vagy épp milyen szavakkal vallottak szerelmet. A kommunikáció kizárólag akkor jó, ha őszinte, és nem rejtett üzenetekkel, hátsó szándékokkal, vagy önvédelemmel, titkolózással van tele. És így csakis a tudatos, felszabadult ember tud kommunikálni…

Nem mások dolga, hogy megerősítsék párjuk önbizalmát, de a visszajelzésnek lehet örülni. Nem kell feltételeket szabni a szeretetnek, de a kedves szavak és figyelmességek bearanyozzák a közös napokat. Bátran lehet kérni valamit, de azt is el kell tudni fogadni, ha a másik azt nem szeretné teljesíteni.

Így működik az egyensúly, de nem „dekánként méricskélve„. 

Egy tartós párkapcsolatban elköteleződünk magával a kapcsolattal, de nem kötözzük magunkhoz a társunkat. Egy hosszú párkapcsolat fantasztikus személyiségfejlődést hoz a partnerekben. Megértik és elfogadják, hogy nem egyformák, de együtt akarnak lenni, tehát az énközpontú emberekkel szemben ők képesek lemondásra is, és a szabadság megadására is, a közös élet építése mellett is.

Egy párkapcsolat idővel változik – ahogy mi is. Nem attól lesz tartós, hogy „szerencsénk van”, hanem attól, hogy a felek képesek tudatosan jelen lenni benne.Néha könnyű és természetes, máskor nehéz, fárasztó, vagy éppen tele van kérdésekkel. De a legtöbb elakadás nem azért történik, mert „rossz” a kapcsolat, hanem mert a saját belső világunk is figyelmet kér.

Az ideális kapcsolatban van szabadság, tisztelet, támogatás és őszinte kommunikáció – de mindez csak akkor működik hosszú távon, ha az elvárások helyett egyre több önismeret és felelősség kerül a kapcsolatba.

Az önismereti munka segít felismerni a saját mintáinkat, félelmeinket és érzelmi szükségleteinket, így a párkapcsolat nem teher lesz, hanem egy olyan közös világ, ahol mindketten fejlődhetnek.