Szülőnek lenni nagy felelősség, rengeteg örömforrás, már-már küldetés (a jövő nemzedékét neveljük ugyebár!). Amolyan kiteljesedés ez, hisz a személyiségfejlődés nagyjából ezzel a szereppel teljesedik ki: először Gyerekek vagyunk, aztán Felnőttek, végül Szülők.
Természetesen – mint az élet bármely területén – itt is számtalan “lehetőségünk” van csapdákba esni…
Az egyik ilyen csapda, amikor annyira magunkévá tesszük a Szülői habitust, hogy szó szerint elfelejtjük, hogy egyensúlyban csak akkor lehetünk, ha a bennünk élő Gyermekre is figyelünk. Nagyon sokan hiszik azt hogy a “Gyermek – Felnőtt – Szülő” minőségünk egymás helyébe lép – miközben ezek egymás MELLÉ érkeznek meg életünkben. Így válunk egyre többé – kivéve, ha egyes szerepeinket elengedjük (vagy fel sem vesszük).
Akinek nem adatott meg a gondtalan, kiegyensúlyozott gyerekkor, az általában alig várja hogy felnőtt legyen végre, és soha többé nem akar gyerek lenni. Miért? Mert nekik a gyermeki érzésvilág egyenlővé vált a kiszolgáltatottsággal, a bántalmazhatósággal, a meg nem hallgatással, stb, stb. Ezek az emberek kapaszkodóként várják felnőtté válásuk pillanatát, és az első adandó pillanatban önálló életbe kezdenek… (Most nem témánk, hogy ez a fajta menekülés milyen eredményre vezet…)
Megszámlálhatatlanul sokan dobják el így a Gyermeket magukból – legalábbis azt hiszik eldobták… Ám ahogy nem tudjuk kiölni magunkból a lelket, úgy nem tudjuk a Gyermeket sem. Csak bezárjuk egy sötét helyre, ahol csöndben várakozik tovább. Komoly, felelősségteljes Felnőttek élnek így, akik még felelősségteljesebb Szülők lesznek később. Annyira szülők lesznek, hogy azt sem fogadják el, hogy nem kell örökre nevelniük a gyereküket sem, de másokat különösen nem. A “nagyon szülő” Szülők nevelésüket viszont kiterjesztik a teljes környezetükre, és kiskorúsítanak mindenkit maguk körül. Élvezettel beszélgetnek barátnőikkel a “lehetetlen” férjükről, munkatársukról, majd később a gyerekük párjáról is… Nevelnek, minősítenek ha kell, ha nem… Muszáj megvetniük más emberek “dedós” viselkedését, egyébként el kellene ismerniük, hogy egy Felnőtt és Szülő is szabadon engedheti időnként a benne élő (és vágyakozó !!! ) Gyermeket…
Így születnek a házsártos feleségek, a karót nyelt férjek.. Pedig senki nem tervezi ezt, egyszerűen annak a következménye látszik, hogy valaki elvesztette a gyermeket magában…
A megoldás nagyon “egyszerű”: keressük meg ezeket az elveszett gyerekeket!
Talán kezdhetjük azzal az egyszerű módszerrel, hogy keresünk egy alkalmas pillanatot, amikor egyedül vagyunk, csukjuk be a szemünket, és idézzük fel magunkban a kisgyerek képét, akik voltunk. Lássuk a kis arcát, és ÖLELJÜK ÁT. Ennyi. Engedjük ki a sötétből csupán azzal, hogy elismerjük, hogy ő ott van bennünk, akármilyen mélyre dugtuk is el.
Ha elkezdem szeretni ezt az elveszett kis gyereket, akkor elkezdhetek arra is figyelni, mi tette boldoggá? Az fogja most is! Ha szeretett rajzolni, kezdjünk neki újra. Ha énekelt, énekeljünk újra. Ha szerette megnevettetni a barátait, hát tegye azt most is!
Mit ad ez nekünk? Mi jellemzi a gyerekeket? Például a kíváncsiság. Teljesen elmerülten tudják tanulmányozni a környezetüket – tegyük ezt újra (a minősítések helyett érdeklődve figyeljünk más emberekre, tanuljunk, olvassunk.) Legyenek barátaink, járjunk társaságba! Legyen hobbink! Mélyedjünk el dolgokban. A kisgyerekek teljesen bele tudnak merülni bármilyen tevékenységbe – hát tegyük ezt újra! Nem elég felszínes dolgokkal elütni az időt (sokan azt hiszik a lazítás felszínes, könnyed dolgokról szól), pedig az un. flow érzést az olyan tevékenység végzése okozza, ami erős koncentrációt és erőfeszítést igényel. A kulcs a tevékenység (tehát a passzív TV nézés nem az!). Gyermeki tulajdonság a kreativitás. A Gyermeki fantázia szabad, és korlátok nélkül szárnyal – merjünk álmodni, és kipróbálni dolgokat. Pl. sportokat: mennyit bír a testünk. Főzni szeretők: készítsenek egészséges étrendet, új recepteket. Barkácsolók: találjanak föl otthon használható praktikus dolgokat. A zenészek szerezzenek zenét, az írók írjanak… A kisgyerekek énközpontúak. Ez a tulajdonság egy szülőnél negatívnak tűnhet, pedig erre a tulajdonságra van szükség, hogy időnként az ember pihenni, lazítani tudjon, és tudatosan feltöltse magát energiával. Úgynevezett “én időre” mindenkinek szükséges van, ennek elismerése a “nem”-et mondás művészetének az alapja. A gyerekek még őszinték. Gondolkodás nélkül mondanak ki dolgokat: “jajj de szeretlek!”, “hú de szép vagy!”, “úgy várom már a Karácsonyt!” és ugyanilyen őszintén büszkélkednek a saját teljesítményükkel: “nézd mit építettem!”, “nézd milyen gyorsan futok!”, “nézd milyen csinos a ruhám!”. Felnőtt fejjel ezek a mondatok bizony ritkán hangzanak el a szánkból – mégis mennyire boldogság hallani egy ilyen őszinte véleményt! De legtöbb ember szinte azt is szégyellni valónak és kínosnak érzi, hogy elmondja: vágyik rá! Végül, de nem utolsó sorban: a gyerekek képesek az önfeledt nevetésre! A zene, a tánc, vagy egy nehéz túra végén biciklivel száguldva gurulni a lejtőn, miközben a szél kócolja a hajad, és muszáj teli szájjal hangosan kacagni, mert ez ANNYIRA JÓÓÓ! Gyerekként gyakrabban jön ez az érzés, felnőttként kicsit keresni kell – de ez nem baj, mert az érzés megérkezik, és az élet így lesz igazán színes… A nevetésre való képesség megtartásának hatása, hogy amikor bajok érnek, akkor is tudunk magunkon nevetni. így ez óriási segítség abban, hogy a problémákat megtanuljuk távolabbról nézni, és önvédelmi módon csökkenteni a hatásukat…
Lehetne még sorolni ilyen elfelejtett, vagy elnyomott tulajdonságokat – hajrá: FEDEZD FÖL ŐKET! Mert ez a szabad kis lény mindig is ott lesz veled…
